I.

Értekezés a lábról és annak helyes használatáról

– avagy a legmagasabbrendű létező –

Ahhoz, hogy megértsük a láb (pes) filozófiai/metafizikai funkcióját, először is tisztáznunk kell, mit is értünk láb alatt. Lábnak nevezek minden olyan eszközt ami valamiképpen megy, de nem önállóan, hanem egy rendszer organikus részeként (ki látott már egyedül közlekedő lábat? – természetesen nem számítva közlekedésnek a rángó békacombok kísérletét), ám mégse kerek, kivéve az O-láb esetében. Lábnak nevezek továbbá minden olyan kiterjedést a térben, mely taktilikus fatikus funkció betöltésére is alkalmas a mozgás végrehajtása mellett, de alkalmas rá akkor is, ha épp nincs mozgás*.

Állításom szerint a láb az erkölcs alapja. (Az ’erkölcs’ és az ’alap’ fogalmainak tisztázásához ld. Az erkölcs és az alap szintetikus felfogása c. művemet vagy Magyar Értelmező Kéziszótár: erkölcs; alap címszavait.) Miért állíthatjuk minden kétséget kizáróan, hogy a láb az erkölcs alapja? Nagyon egyszerű.

A megértéshez két hipotézis elfogadása szükséges:

a) az erkölcs helye az emberen (ember alatt értve minden olyan képződményt, mely minimum felerészt, maximálisan kétharmadrészt Hozzám hasonlatos) belül definiálható, ti. csak az ember képes erkölcsös viselkedésre, ebből következően az erkölcs az ember sajátja, tehát az erkölcs nem helyezkedhet az emberen kívül, -> az erkölcs az emberen belül található

b) az embernek általában két lába van (ebben az esetben a lábat úgy definiálom, mint két, a test arányaihoz mérten egész hosszú – jó esetben – párhuzamos nyúlvány gyűjtőnevét, ami viszont nem a kéz), az ember a két lábán áll az esetek többségében, de még mikor nem is áll, akkor is általában a láb van alul (nem tekintve most azokat az eseteket, amikor az ember ül**, minthogy olyankor (látszólag!) nem a láb az alap, bár kétség kívül akkor is alul van!!; vagy azokat a természetellenes pozitúrákat, mikor az ember fejjel lefelé helyezkedik el, szakkifejezéssel: lóg), tehát a lábat tekinthetjük az ember alapjának

Ha ezt a két hipotézist társítva deduktíven haladunk, egyértelművé válik, hogy ha az ember magába foglalja (vagy legalábbis, ha jelen van az erkölcs, az ember törvényszerűen magába foglalja) az erkölcsöt, az ember alapját (láb) kell az erkölcs alapjának is (láb) tekintenünk. Ebből következően tehát belátjuk, hogy (1) a láb az erkölcs alapja.

Ebben az esetben azonban mit jelenthet a perspicuuspesdeprehensio (tehát a félrelábérzés)? A válaszhoz definiáljuk először ezt: a félrelábérzés olyan folyamat, melynek eredményeként a lábnak nevezett taktilikus kognitív szerepért felelős részszubsztancia hibásan jár el metalábi funkcióinak betöltése során (metalábi funkciónak nevezek minden olyan esetet, mikor a mozgáson túl egyéb feladatra is, pl.: észlelés, hangadás (lábdob), művészeti tevékenység (lábbal festés) etc. használjuk a lábat). Ha valóban a láb az erkölcs alapja (márpedig az), akkor erkölcsileg milyen vetülete lehet egy olyan, a hétköznapi életből vett példának, mikor valaki teszem azt belelép egy szögbe? (Szögnek nevezem ezesetben az összes olyan hegyes, kisméretű tárgyat, ami bír egy szög valamennyi hétköznapi jellemzőjével.) Mi is történik ilyenkor? Az ember mozgás közben felemelve a lábát (feltéve és nem megengedve, hogy létezik ember, láb és mozgás, méghozzá Jómagunk (=ÉN) és más emberek is (=arctalan tömeg) bírnak ezen feltételek szignifikáns többségével a kísérlet igazolásához), előfordul, hogy belelép egy szögbe. Ezesetben a szög önálló szubsztanciaként jelenik meg az univerzumban, elsődleges céljává a láb megsértését léptetve elő. A láb részszubsztanciaként találkozván a szöggel, a legelső pillanattöredékben még pusztán csak a szög hegyének*** megismerésével (ld. még Én: A megismerés határai, avagy miért ne nyúljunk a konnektorba – még nedves kézzel se?) van elfoglalva, mikor a két felület (ti. a lábé és a szögé) először találkozik, még nincs jelen a fájdalom, ergo a lépés (lépésen értve azt a térmennyiséget, amit a láb rendszerint mozgás közben kihasít a parkettából) ekkor még nem hibás. Ez a pillanat az, mikor a láb kognitív funkciója érvényesül, fel-, sőt megismeri a szöget, ezáltal új információhalmazzal bővítve az ember (=ÉN) az őt körülvevő világról (=szobám) alkotott ismereteit. A lépés azonban itt még nem áll meg, a szög annak rendje és módja szerint belemélyed a láb térbeli kiterjedésébe (innentől hibás a lépés!) és (2) fájdalmat okoz. Mi következik ebből?

a) a lépés hibás, minthogy a részszubsztancia (a láb) a teljes szubsztanciának (=az ember(=ÉN)) fájdalmat okozott, önnön boldogsága és haarmóniája ellen vétett, tehát közveszélyesen skizofrén, (A) erkölcsileg elítélendő

b) a szög bemélyedésekor egy teljes szubsztancia (szög) és egy részszubsztancia (láb) mélyed egymásba, ezeket összeadva (számoljunk a láb esetében mondjuk 0,1-nyi szubsztanciaértékkel) (B) 1,1-es szuperszubsztanciát létrehozva, melynek önazonossága úgy több az egynél, hogy eközben nem válik skizofrénné, ami a létező formátumok mindegyikéhez képest új és más, új dimenzióra emelvén a létezés lehetőségét

(A) és (B) ellentéte csak akkor oldható fel, ha kihúzzuk a lábunkból a szöget, ( (B) érvényét veszti és pusztán (A) marad meg, lévén a hibát meg nem történtté nem lehet tenni, a szuperszubsztancia (=a szöges láb, értsd: az eddigi legmagasabb rendű létező ) viszont a szög kihúzásakor visszabomlik szubsztanciára és részszubsztanciára)), ekkor azonban (B) állapot megszüntével (A) állapot egyedüli marad és beáll, tehát elkárhozunk, ezért tanácsos NEM KIHÚZNI A SZÖGET A LÁBUNKBÓL.

*= A láb spirituális és szakrális szerepét ld. II. fejezet

**= Azt a korábbi téves feltételezést, miszerint a segg az ember alapja, már cáfoltam Miért nem a segg az ember alapja, avagy a létszemlélet zátonyai c. munkámban

*** = Hegynek nevezem a szög azon részét, amely a szög hegyes oldalának végén található (korábbi munkámban, A szög mint a korai egzistencializmus alapjában, a szögnek két, jól elkülöníthető oldalát határoztam meg, az egyiket, és a másikat. Későbbi vizsgálódásaim (Újabb gondolatok a szögről a szofizmus jegyében) során megállapítottam, hogy a szög egyik oldala elvékonyodó kitüremkedéssel bír a térben: ezt az oldalt kereszteltem el hegyesnek, míg a másik, ilyen jellegű kitüremkedéssel nem bíró oldalt lapos oldalnak neveztem el.