Óda a homokos lóról (A homokos ló éneke)

Alszom, fekszem, lélegzem

Érzem, lassan végem

Nincs többé álom, de valóság,

csak bánat, s csalódás.

Hova tovább én ezt nem

Folytatom, de régen

Nem nyílnak már bennem a rózsák,

A ló jó, a ló más.

Rózsaszínű sörényem,

lengedez a szélben.

Szívem és négy kőkemény patám

Csődör után dobog.

Én homár görényem,

Amit elbeszéltem.

Neked míg ló-tested vizslatám…

Mindjárt hátast dobok.

Te ló, te gyönyörű ló,

Bárcsak lennél enyém!

Ám habtested árnya tova leng.

Jöjj enyhítő halál!!

Eltűnt a tavalyi hó,

Ifjú testem egy rém

Szállta meg - bennem szürkén mereng,

S szívemben mélyen hál...

Lelkem mélyén sírva

Várom, hogy felolvadjak

Nyálas soraimban, hogy szívem

Elnyelje emléked.

Elköltözöm a sírba,

Hogy ott elrohadjak.

És fel ne forrjon agyvizem

Mert nem látlak téged.

Szívem csücske, paripám!

Enyém hát nem lehetsz!

Az Elysium zöld mezején,

Talán találkozunk.

Akkor bezzeg elém állsz

Büdös számra lehelsz:

Miért itt, eme helyen? - kérdem én.

Csupán álmodozunk.                                     

Írta: Kézi Krisztina, Magyar Ágnes, Nyerges Gábor és Buk Balázs; időszámításunk szerinti 2006. év December hó első napján, 5., 6. és 7. órában.

Íródott: Bagisztamor strófaszerkezetben, mely unikum a világ költészetében. Az új szerkezet születésének dátuma megegyezik a mű születésének dátumával.