Hónapok utén ismét vele álmodsz, de már álmodban is végig arra gyanakszol, hogy mi van, ha csak odaképzeled. A tény, hogy nem szól hozzád, végül meggyõz afelõl, hogy ez tényleg õ. Valami okmányirodában vagytok, de nem jön senki, akarsz venni egy kávét, de csak két utcával odébb van egy automata, nálad amúgy is csak egy már rég forgalomból kivont két, illetve egyforintos van, rágyújtani persze nem lehet. Elõveszel valami otthonról hozott szárazkenyeret, egy félig teli májkrémkonzervbõl (kenõkéssel, mert az viszont valahogy van nálad) megkened. Nyilvánvalóan nem azért késik, amiért vagy akiért idejöttetek és érkeztek meg folyamatosan, eddig úgy hárman-négyen, mert te eszed a májkrémet, mégis, mintha attól nem haladna semmi, hogy uzsonnázol. Mintha a késés (vagy mi lehet itt) miatti idõ elütésére szánt pótcselekvéseid idéznék elõ magát a késést. Tudod, hogy nem így van, de tudod, hogy a többiek a teremben (pár széksorból az elsõbe ültök le, egy kisebb székkel-asztallal szemben, mintha csak szeminárium készülne), bár nem jelzik ezt külön, így gondolják. Sorban jönnek az ismerõseid, nyilván valami egyetemi ügyintézésrõl van szó, köztük õ is. Rossz megszólítást használsz vele szemben, pedig annyira igyekeztél begyakorolni, hogy majd úgy hívd. Akkor szólítod meg, amikor megkérdezed, hogy kinek hozhatsz kávét (ha adnak pénzt, mert nálad nincs, vagy hát, kinyitod a tárcád, ekkor esik ki a két apró fémpénz). Végigkérdezed a neveket, mindenkit ismersz a teremben. Mivel véletlenül úgy szólítod, nem is felel a kérdésedre, talán olvashat valami könyvet. Te persze tudod, hogy igazából színlelni az olvasást és titokban figyel. Nem tudod, csak úgy sejted, hogy bosszús, nyilván arra számított, hogy te majd késel, ezért jött õ is valamivel korábban (akkor ezért várakozhattok, mert mind a kelleténél korábban értetek ide), de - akaratodon kívül - keresztülhúztad a számításait. Nem érzel vele szemben haragot vagy megbántottságot, de õ irányodban szemmel láthatóan igen. Valami elementáris erejû sóvárgást érzel onnantól kezdve, hogy belépett a terembe - lényegében csak azért, hogy valamilyen ártatlan véletlen úgy hozza, hogy egymáshoz kelljen szólnotok. Hallani szeretnéd a hangját és szeretnéd, ha hallaná a tied.
Hazafelé elõbb szem elõl téveszted az utcán, majd (minden ok nélkül) abban bízol, hátha valamiért a lépcsõházatokban rostokol és mivel nincs kulcsa, nem tud kimenni. Elhatározod, hogy amikor kiengeded, köszönsz neki. Akarsz mondani valami kedveset, mert sosem tudhatod, mikor beszéltek utoljára. A szia elég kedves. Mielõtt kinyitnád a kaput, kirobog rajta valami lakó (sosem láttad még) középkorú, pedellustekintetû nõ, vádló tekintettel, haragosan végigmér, miközben elsiet. Furcsa pólóban van, eleve nagy is rá egy-két számmal. Nem látod jól a feliratot, de valami munkavégzéssel kapcsolatos szlogen vagy bölcsesség lehet egy kivehetetlen logo alatt, a logo és a betûk zöldek, maga a póló fehér. Valami jó nõ nézi épp a postáját, mivel nem tudod, le vagy fölfelé indul a lépcsõn, te elindulsz fölfelé, hátha õ is és bámulhatod. Richtig lefelé indul persze. Egyre nehezebben mászod meg az emeleteket, mert a lépcsõház valójában egyre magasabb, egymásra rakott asztalokból áll. Félsz, hogy rosszul lépsz, megbotlasz és összedõl. Az asztalok körül emberek ülnek (legtöbbször a pólósnál úgy tizenöt-húsz évvel idõsebb, nyugdíjas hölgyek), mindegyiktõl "elnézést kérsz" a zavarásért, egyértelmû, hogy megakasztod a beszélgetéseket. Magadban fohászkodsz, hogy ne kezdjenek veled beszélgetni, nem akarsz leragadni egyik asztalnál sem. Már majdnem otthon vagy, de az utolsó elõtti asztalra nem tudsz úgy lépni, hogy ne taposs össze valamit, tele van prospektusokkal és szórólapokkal. A két otthonkás idõs hölgy persze beszélgetni kezd veled, míg te az asztal oldalán egyensúlyozol. Átnyújtanak egy szórólapot is, amit te, bár épp kurvára nem tudod elrakni és nem is érdekel, ami rajta van, "köszönöd szépen" és udvariasságból elfogadsz. Közben kérdezik, hogy mivel foglalkozol, mondod, író. Aztán még hozzáteszed, költõ. Kritikus. Szerkesztõ. Az arcuk minden szóra egyre komorabb és ellenségesebb lesz, látszik, kárba ment a szórólap (valami utazási ügynökségé lehet talán, mélykék ég és felhõk rémlenek róla, valami trópusi útról is lehetett szó benne, nem emlékszel, még mirõl, de biztos, hogy nem csak arról). Elpazarolták rád. Visszaadnád, mivel neked egyáltalán nem kell, el sem akartad fogadni, de nem kérik, így nincs mód (sértés nélkül) visszaadni. Csak a tekintetükkel jelzik, hogy csalódtak benned, valami, vagy valaki másnak reméltek, de nem vagy méltó. A beszélgetésnek - szerencsére - vége. Még eltart egy darabig (kínos csöndben), amíg felkapaszkodsz az asztalról az újra lépcsõházszerû lépcsõház keresett emeletére, ahol laksz.
Hazaérsz, mintha valaki vadidegen is lenne otthon, akit nemcsak te, hanem bizonyos, hogy a szüleid sem ismernek, senki sem hívhatta oda, de nem tudsz megbizonyosodni róla, hogy ott van, inkább csak sejted az ottlétét, mint tudod, egy ezredmásodpercnyi villanásra mintha egy Twin Peaks-epizódban lennél. Nekiállsz átöltözni, közben a másik szobában sejtett anyádnak meséled, hogy mi volt ma, az okmányosoknál (nem intéztél semmi konkrétat, de amit elintézni indultál, valahogy mégis elintézõdött), meg hogy ott volt õ. Hogy nem beszéltetek, nyugtatod meg, sejtve, hogy meg kell nyugtatni. Meg is bánod rögtön, hogy egyáltalán szóba hoztad. Még nem öltöztél fel teljesen - nem tudod, mit nem húztál még hova, de valami illetlenség van a ruházatodban, de kit érdekel, végülis otthon vagy: átmész a szomszéd szobába, mert anyád furcsán elbeszél melletted. Mintha nem is veled beszélne. Mire kiérsz, anyád már kiment a szobából, a dohányzóasztalnál, ami most óriási, föl sem éred (ergo, te mentél össze, méretre megint úgy négy-öt éves lehetsz), az egyik családi barát (középkorú nõ) ül. Õk beszélgettek, de te, félreértve a helyzetet (feltételezed és lázasan próbálod felkaparni), bizonyára elmondtál olyan dolgokat is a másik szobából beszélve, amiket nem szerettél volna nyilvánosan közölni. Most lesz csak kínos, hogy illetlenül kényelmes otthoniba vagy öltözve. A családi barát egyelõre még elnéz fölötted, mert õ is (ülve), az asztal is nagyjából a te magasságod háromszorosa. Tudod, hogy nem tudsz most már észrevétlenül visszaosonni. A családi barát még mindig elnéz fölötted a másik irányba (már tudod, hogy tudja, hogy ott vagy), mindjárt le fog nézni rád.
Felébredsz.
