A mostani bejegyzés feltehetõen még kevesebbeket fog érdekelni (érdekelni?! haha, ez egy blog. = belsõ monológ), mint az elõzõ tehette, mégis. Akik ismernek, nos, elõször is ezúton is elnézésüket kérem mindenért, másrészt viszont, akik ismernek, tudják, mekkora megszállotja voltam (vagyok, minek tagadni) a Lostnak. Ami alább következik, hangsúlyozottan csak a dolog egyik oldala és azért rakom ki ide, mert itt, ebben a formában, most talán sikerül összefoglalni a negatívumokat. A dolog másik oldala (igen, gratulálunk a helyes megfejtõknek: a pozitívumok) remélhetõleg még úgyis ezer és egy helyen meg lesznek írva és bizonyisten egyet is fogok érteni minden dicshimnusszal, a sorozat ugyanis a mennybemensztésenek gyakorlatilag minden formáját kiérdemelte. Alább egy írás következik a comment:com-ról, egy az egyben, mivel szerintem, minden, esetlegesen félrevezetõ érzelmi felindultsága és elfogultsága ellenére, teljesen igaz, jogos és találó. Majd alatta az én kommentárom, mert (mily meglepetés) mit ne mondjak, szerintem az is. Akik nézik a sorozatot, de még nem értek a végére, tegyenek maguknak egy szivességet és NE görgessenek le, most tényleg minek elbaszni a meglepetés örömét nos, maradjunk annyiban, hogy a meglepetést. Aki nem nézi, az meg a dolog felébõl úgyis teveszarnyit se fog érteni, szóval õk se. Ezzel részemrõl asszem be is van fejezve a többi ember nyilvános fórumokon a Losttal történõ untatása. Tehát akkor.
Comment:com, 2010. máj. 26 (igen, az ma van, jé.)
A hatalmas marketinggépezettel, és itt a C:c-n is elképesztõ posztáradattal beharangozott Lost évadzáró nálam ma hajnalban kiütéssel megnyerte a minden idõk legrosszabb sorozatlezárása versenyt. A korábbi zseniális évadok után az utolsó pár rész egy átgondolatlan, sebtében összehányt foshalom lett, amiben a készítõk lenyomtak a nézõk torkán egy nagy durranásnak szánt mystic fuckingot (az örök fényfolyó a kõbõl faragott káddugóval egy soha nem említett barlangban azért elég megúszós magyarázat - tessék kijelölni a fehérséget, mert spoileres), és a duplarészt durvábban elnyújtották a csöpögõs jeleneteikkel, mint Peter Jackson a Király visszatért. Az ugrás után spoileresen!
Drága kisfiam, sajnos meghaltál. De ne parázz, a szomszéd szobában találkozol majd az összes haverral, és mindenkinek megvan minden bocsátva, hegedûszóra. Holy fucking shit, már csak az hiányzott volna, hogy egy Hitgyülis reklám is elússzon a képernyõ alján, a mennyei fényáradat közepén. Kösz, de én nem egy lebutított hittanóráért izgultam 6 évadon át.
Azt ugye már a Ricardós rész után is megjósoltam, hogy a forgatókönyvírók ha meggebednek sem fognak tudni megfelelni a saját maguk által egekbe tornázott színvonalnak, el is küldött Sixx kolléga a picsába. Nem azt vártam természetesen, hogy az utolsó évadra kiderül végre, kik dobták a kajás ládákat a Szigetre, vagy hogy miért nyírta ki a füst Mr. Ekót, miért haltak meg az újszülöttek a dzsungelben, és hogyan tudta a kis Walt csettintéssel megidézni a gyilkos kedvû jegesmackót a képregényébõl. Azt viszont elvártam volna, hogy Richard Alpertrõl kiderüljön, hogy Atlantisz egyetlen túlélõje, vagy minimum egyiptomi félisten, nem pedig egy ganéból kivakart, spanyol operaparaszt, 200 évvel ezelõttrõl.
Jacob és Smokey zseniális tengerparti jeleneténél kezdtem bizakodni, hogy végre egy értelmes misztikus keretet kapunk a 6 évad köré a sok összeesküvés-elmélet helyett (a Sziget a Pokol, az Édenkert, a Purgatórium, az anyámkínja), mivel a vallásos elemek és egyéb mágikus humbugok összelapátolását nem lehet annyival elintézni, hogy "ez fantasy, ott meg minden lehetséges, úgyhogy kuss!"
Talán én voltam naiv, amikor néhány apró jelbõl egy Ember tragédiája-kaliberû elméleti vitát, egy korokon átívelõ kozmikus sakkjátszmát vizionáltam. Ahol a Sziget a játéktábla. És míg Jackob, a Teremtõ Kis Padawanja az Univerzum kõbe vésett szabályait próbálja tolmácsolni, de folyton csak rejtelmesen sugall, meg büntet és jutalmaz, miközben makacsul hisz a törvényes rendben meg az eleve elrendelésben, még akkor is, ha a Szigetre érkezõ atlantisziak, egyiptomiak, hippik, szamurájok meg New Age-es csodabogarak eredetileg sosem a 42-típusú válaszokat keresik, hanem gyarló emberi dolgokat, kincseket, isteni hatalmat, örök életet meg tudományos Nobelt akarnak.
Nemezise, a Lucifer-Smokey viszont folyton konspirál, lázít, felbujt, hamis ígéretekkel a saját csapatába csábítja a repülõkkel meg hajókkal érkezõ örök kíváncsiskodókat, és az emberek szabad akaratára hivatkozva támadja Jacob tökéletesnek hitt rendszerét. Nem a jó-gonosz elcsépelt harca ez, mert mindkét fél aljas gyilkos, aki az igazáért gondolkodás nélkül milliókat taszítana a halálba. Sokkal inkább a Rendé meg a Káoszé.
Ha forgatókönyvíróként Hollywoodban szipkáznám a kokaint a mexikói bártáncosnõk tangájáról, a fentiek tükrében ez lett volna a lezárásom: miután az önmarcangoló Jack helyett a lelkes Hugo lesz az önkéntes Jackob, sírdogálva ugyan, de leengedi a határozottan õrült Desmondot a medencéhez, a derék angol pedig kihúzza a kõdugót. Égszakadás-földindulás, Hugo nem ezt a végefõcímet akarja, gyorsan átadja a szutykosvízzel a hatalmat a kötelezõ akcióhõsnek, Jacknek.
Smokey gyorsan lekoccol (a Szigetet persze nem hagyhatja el), Sheperd doki, azaz "Jack(ob)" pedig ráeszmél a végsõ összefüggéskre, és miután vuduzgat egy kicsit a fénylõ vízzel, meg megtekerget pár Dharma-kereket, elintézi, hogy aki megtalálta a boldogságot, meg hazament és átgondolta az életét odaát az alter-Lostban, az ott is maradhasson, végleg. Könnyezve nézzük, ahogy a megjavult Ben a francia tyúkkal meg a sunapozitív éltanuló lyánykával vacsizik, Claire babát nevel Charlie-val, Miles nyomozó összeborul a faterral, a lelkiismeretes ideiglenes Jacob, Hugo pedig összejön végre a tengerparton a bolond szöszivel. És persze a kedvenc alterkarakterem, "Sawyer nyomozó" is boldogan él, amíg meg nem hal Juliettel.
A Szigeten csak az maradhat, akinek odaát a szopóág jutna, vagy élt-halt a 6 évadnyi át dzsungelben rohangálásért. Az ezer sebbõl vérzõ Jack a téridõ-kontinuum kiforgatása utáni utolsó jelenetben ledõl a partra, a puskát még mindig görcsösen markoló, vérmaszatos Kate pedig átöleli. Melléjük lép viszont füsti-Locke, és azt mondja: "Jack(ob), ugye tisztában vagy vele, mennyre szeretném, hogy meghalj." A háttérben igény szerint feltûnhet egy hajó vagy egy repülõ, a hátán fekvõ Jack pedig azt motyogja maga elé, hogy valakik úgyis mindig jönni fognak, hogy kutathassanak, konspirálhassanak, lövöldözhessenek, meg robbantgassanak a Szigeten, õ meg kezdheti gyûjteni a kis kándidéjt-padawánjait, akik ha elfogadják az Univerzum törvényeit, megkapják a jutalmat, ha lázonganak, mennek a vágóhídra. Mert ugye mindig ez a vége.
(Hogy a lezárásomban hova került volna Sayid, akinek az alter-Lost tiszta szívás volt, mivel a csaját a saját tesója reszelte, ideát meg Füsti zombicsatlósa lett, azt majd kitalálom, ha már kidühöngtem magam.)
És erre én:
Ugyebár az írók elõre kivédték a támadásokat azzal, hogy elmondták, sokaknak nem fog tetszeni a lezárás, kábé olyan metakommunikációval, ami azt sugallja: lesznek olyan földhözragadt, szánalmas gíkek (get a life stb) akiket csak ezek a semmiségek érdekelnek, nem a [és itt nem tudtuk, még hogy mi lesz]. Mint kiderült, ez a valami, ami helyette van, pontosan az, amit Hamlet kollégaúr oly érzékletesen és jogos dühvel leírt, egy kalap amerikai, giccses, álvallásos, értelmetlenül mitizált szar. Holott a finálé - meggyõzõdésem szerint - az utolsó tíz percét leszámítva önmagában nem lett volna rossz epizód, de sorozatzáróként egyszerûen botrányos. Holott én (bár az egész hatodik évad alatt volt valami rossz érzésem az Alter-világ és Locke végül vissza nem térése miatt) egészen az utolsó elõtti epizódig naiv vak türelemmel (-> man of faith) vártam, hátha. A Lost legnagyobb erénye mindig az volt, hogy misztikum és (ál)tudomány/scifi nem vált ketté, a dolgok többségérõl nem lehetett eldönteni, hogy metaforikus, vagy van-e rá logikus (a sorozat logikáján belül logikus) magyarázat, még ha azt (finoman szólva) nem is rágják a szánkba. Végül kiderült, hogy lószart, és a befejezés, ami ugye azt sugallja, hogy bármi is történjék, végül vidáman, együtt lépünk tovább a nagy fénybe (giccsfaktor a milliomodik hatványon), nemcsak, hogy egy értelmetlen, megalapozatlan és a sorozat egészéhez magascápa-szinten nem illõ misztikus túlvilághablatyot rángatott be, de teljesen értelmetlenné és feleslegessé is tette a korábbi történéseket. Nem mindegy, hogy Jack hol hogy és mikor hal meg szemben Locke-kal, aki hol hogyan és mikor halt meg, mikor végül mindketten ugyanott bájvigyorognak és borulnak egymás nyakába? Az egész, öt és fél évadnyi szigetes szarakodásnak így végül semmi értelme sem lett visszatekintve, mivel bármi bárhogy is történjék, mindenki továbblép, kivéve Májkölt aki még mindig a pálmák közt sutyorogja hogy Wóóóólt Wóóóóólt mivel megölt két embert, szemben a többiekkel, akiknek ugye meg lehet bocsátani. Meg persze Bennel, aki rendes outszájderként nem ugrik be a partyra. Tegnap egészen pépesre voltam megtörve, miután rájöttem, hogy ezek szerint végig nem volt semmi terv, semmi igazi koncepció, csak ez a lószart sem érõ közhely, hogy menjünk a fény felé. Na kösz. És én sem válaszokra vártam volna, azokra már rég hiába, de arra igenis igényt tartottam volna, hogy a sorozat ne lekerekítve, szépen, szimbolikusan elrendezgetve érjen véget. Külön kiemelném, hogy - bár ez is nagy közhely, még mindig egy több fokkal intelligensebb fajta, mint a végsõ konklúzió - a Lost egyik lényegi mondanivalójának eddig - joggal - azt tarthattam, hogy a "jó" és a "rossz" csak viszonyítás kérdése, nincs pure good és pure evil, és a két oldal, hívjuk akár jó-rossznak, sötét-világosnak, tudomány-misztikumnak, organikusan és szükségesen feltételezi és kiegészíti egymást, mindig kell egy Jacob és mindig kell egy Man in Black, utóbbi akár füstölög, akár nem. Ez lehetett volna a dolgok cinikus és nem is túl bonyolult végsõ igazsága, ennek tükrében valóban katartikusnak hatott volna a What did they die for? kérdésre adható válasz: hogy fenntartsák ezt az értelmetlen és örök, megbonthatatlan, sorsszerû és elkerülhetetlen (ld. antik drámák) körforgást, aminek nincs önmagán (is) túlmutató értelme, egyszerûen van, így van, és azért szükséges, hogy egyensúlyban tartsa a világot. Ennek a patikamérlege lehetett volna a sziget. Persze való igaz, hogy ezen a ponton már régen túl van filózva a Lost, ami elvégre is (sose feledjük) egy amerikai tévésorozat, ugyanazon ország, kultúra és médiaszegmens szülötte, mint a Dallas. Ennek fényében pedig mit reklamálunk, örüljünk és adjunk hálát azért az öt és fél évadért (mert azt senki sem mondhatja tiszta lelkiismerettel, hogy a hatodik szezon nettó fele, a túlvilág bármiféle lényeges szerepet játszott volna a cselekményben, túl az önkényes bonyolításon és ködösítésen) amivel kiválóan elszórakoztattak minket, és ami olyan fenomenálisra sikerült (igen, szerintem még így is a valaha volt legjobb tévésorozat), hogy egyáltalán fölmerülhettek ilyen maximalista kritikák, mint amiket most hangoztatunk. Ettõl még a kedvem nem lesz jobb, tegnap óta úgy érzem magam, mint John Locke a gombnyomogatás vége felé: ennek nem volt az égvilágon semmi, de semmi értelme. És mivel végignéztem és hittem benne, attól tartok, ez a mostani csalódottságom legnagyobbrészt az én hibám. Részemrõl ennyi.
