Minden évben a legjobb műsor a március 15-i. Már a főpróbálásokat is nagyon élveztük apokrifékkal amíg útban a Prága felé megálltunk egy kicsit röhögni, de ez az előadás, ez a legjobb. Öltönyös fószerok rohangálnak leföl a múzeum lépcsőin és közben Dobó Kata és segédszínésztársai panaszkodnak a nagy hajtásról és hogy sok a gyerek, most valaki a húsz éve eltűnt álmokat siratja, ejhaj, a tömeg közben mintha a rég méltán elfeledett kacsatánc előtt hódolna némi brékbít zenére ilyen nagyszerű kortárs verseket mormolva mint: Reggel megyek a buszon / Nagy a tömeg kéne rám egy uszony (pont ilyen nem volt, ez csak illusztráció jellegű) . Miután kiugrálták magukat a mai magyar szürkeséget reprezentáló tömegek, egy fehér ruhás kislány (A Haza? A Szabadság?) marad a múzeum lépcsőjén, akit a műsorbeli anyuka becepel a múzeumba, hadd lásson valami kultúrát. Ő járt jól. A második fogás az általam Demszky-táncnak keresztelt esernyős ugrálás. Most már több fehér kislány is van pedig eleinte még pirosfehérzöldbe csomagolt faszik lengedeztek fejenként egy zászlóval. De ekkor már Dobó Kata panaszkodik, hogy gyerekkorában nem kapott kokárdát meg hogy gimiben annyira feszült rajta a fehér ing, hogy a fiúk nem tudták levenni róla a szemüket. Nos, az idő múlik rendeületlenül, ez a problémája legalább megoldódott.
(folytatása nem kizárt, hogy következik)
