Részlet Sir Wrigghington Laci Gyök Három 2007. március 15-i, Osloban, a Kortárs Magyar és Kelet-Európai Költészeti Konferencia második napján, magyar nyelven ( majd angolul és norvégul is ) megtartott előadásából ( kiegészítve és lábjegyzetelve a szerző által ):

„Mint azt Solt Ádám híres, mindmáig utolsó, cím nélküli költeményénél is tapasztalhatjuk ( <Csöpörög a csélcsap csíbor...> ), a költői nyelv nemcsak, hogy elérte végső határait, de azokon túllépve még hátra is tekintett pár pillantás erejéig, hátha nem zárta el a gázt. A posztinfanatilista költészeti irányzat egyik legjellemzőbb megynilvánulásának e verset tekintem, így az elkövetkezendő pár percben ezt kívánom behatóbban megvizsgálni.

<Csöpörög a csélcsap csíbor,

Böbörög a bélcsap ( bélbab? ) bíbor,

Csicskás csókot csórok,

Bicskás bókot bórok…>

A máig befejezetlenül álló és két szövegváltozatban is létező vers kiemelkedő darabja nemcsak a magyar, hanem a teljes kelet-európai költészetnek. Lássuk azonban, hogyan értelmezhetjük. Az első szó ( csöpörög ) túl rögtön szembetűnő zeneiségén ( három ’ö’ hang négy mássalhangzó – két zöngétlen, egy tremuláns és egy zöngés – ölelésében ) azonnal a vers egészének befogasdására kiható képzeteket sorakoztat az olvasó szeme ( lelki szeme ) elé: csöpörög, csöpög, víz, nedves, hullik, csap csöpög, csap, lecsap, csapd le csacsi, szamár, szamárköhögés, ló, lóköhögés, kergemarhakór, száj- és körömfájás, manikür/pedikür stb…

A nedvességérzetre utalás felidézheti akár az ősi mítoszok vízközpontú ( aquatikus ) teremtéstörténeteinek állandó toposzát is, a víz által a tengert, az élet szülőhelyét, egyszersmind valamennyire freudi értelembe véve egy feltétlelezett ősapa ondóját ( jungi értelemben viszont az ősanya orrfolyását, hogy messzebb ne merészkedjünk… ) is előrángathatja képzeletünkből a vers első szavának absztrakciója. A következő részt (a csélcsap csíbor) érdemes lenne talán egyben kezelni, sőt, a különálló részek megértéséhez helyes volna egy miniatűr hermeneutikai ( fél )kört felvázolva ismét az egész sort segítségül hívni a pusztán grammatikai elemzéshez:

Mit állítok? Csöpörög. Mi csöpörög? A csíbor.

A csíbor A magyar nyelv értelmező szótára szerint, elsődleges jelentéskörében, idézem: < tavakban, mocsarakban s ezek partján élő, domború, fekete, olajzöld fényű, növényevő, bunkós csápú, úszó vízi bogár; a szarvasbogár után a legnagyobb hazai ( értsd: magyar – SWLGY3 ) bogár ( Hydrous Piceus  )>. Ahá! Milyen meglepő, azazhogy a vers egészének (már amennyiben versegészről beszélhetünk egyáltalán egy mindössze négy soros, töredékes mű esetében) értelmében nem is annyira meglepő kapcsolatra bukkanunk, a folyós orrú tengerparti ősanya- és a hímivarsejtjeivel átvitt értelemben a világot megteremtő képzeletbeli ősapakép mellé épp egy vízben, vízparton élő bogár társul, mégpedig a mondat állítmányaként, tehát a legszorosabb ( mellérendelő ) mindazonáltal a legkiegyensúlyozottabb grammatikai kapcsolat a két <vizes> kifejezés, az állítmányként szereplő ’csöpörög’ és a mondat ( az átmenetileg mondati értelemben tekintett a feltételezett versegész tekintetében mellékmondként funkcionáló verssor ) alanyául szolgáló ’csíbor’ között.

A csíbor azonban jelzőt is kap, még pedig egy első olvasásra meglepőnek és merésznek ható melléknevet: ’csélcsap’. Ha azonban hermeneutikailag közelebbről is megvizsgáljuk a szavak egymáshoz viszonyított részleges jelentéslehetőségeit, méginkább kikristályozódik a már körvonalazódó ( és ezen a ponton hipotézisünkké is előlépő víz-nedvességközpontú éteri tisztaságúan egybecsengő jelentésharmónia ). A víz állandó folyásának és cserélődésének, állandó állandótlanságának, az élet körforgását is szimbolizáló gyors, guruló atommozgásának logikai rímje az izgága, ide-oda rohangászó, nyughatatlan kis bogár, a csíbor költői jelzője, a ’csélcsap’, melynek jelentése (kölönösképpen ebben a szövegkörnyezetben): csalfa, megbízhatatlan, szeleburdi. Az első sor tehát az állandóság és körforgás örök axiómáját helyezi régi-új meglátásba: egyrészt, megszületik a világ és ezzel párhuzamba állíthatóan ( de semmiképp egyidőben ) az általános emberi szellem ( és az ezzel valamilyen mértékig azonosuló, de lényegesen el is különülő szubsztanciaként manifesztálódó lírai én is ), ám az élet állandó születések-halálok ( ha a két fogalom Solt ezen versében megfogalmazott filozófiai felfogása alapján még egyáltalán elkülöníthető ) állandó ismétlődése ( reprodukciója? ), másrészt viszont a lírai éntől ( és ezzel egyben és ellentétben is ) az általános emberi szellemtől is a maga materiális testi valójában is elkülönülő kis bogár, a csíbor csélcsapsága bár izgága természetével ( mint azt korábban ki is mutattuk ) pontosan az egyszavas felütés mondandójával harmonizál, egyszersmind, mint a vitalitás, a hedonista ( a későbbi sorokból világosan kiderül, miért is nem tekinthetjük inkább sztoikusnak ) életöröm és életünneplés jelképe, az izgő-mozgó, tiszavirágéletű állandó szembe is állítható vele.
A szerző a belső feszültség mesterien kimért fokozása mellett már az első pár szó kiválasztásával megteremti a harmóniát.

Az első sor briliáns alliterációját is visszatükrözi, méghozzá a világon elképzelhető egyik legtisztább rímpár ( csíbor-bíbor ) sorvégi alkalmazásával, a második sor:

<Böbörög a bélcsap bíbor>.

Tekintve, hogy a vers másik ismert szövegváltozata pontosan és kizárólag a második sorban tartalmaz eltérést, mindkét verziót figyelembe vesszük:

<Böbörög a bélbab bíbor>.

( A Solt-filológia jelenlegi kutatásai alapján a második verzió valamivel hitelesebbnek tűnik, nem is beszélve a szebb és tisztább alliterációról, így perdöntő adat híján, pusztán a nagyobb valószínűségű esetet választva a továbbiakban a másodikként ismert szövegváltozatot, tehát a <bélbabosat> vizsgáljuk. )

Az elsőhöz hasonlóan a második sor is hangutánzó szóval nyit ( böbörög ). Igaz, ezesetben a szó a szerző nyelvi jeleménye, bár gyanítom, a <böbörgés> valamiféle ajakkal képezhető emberi hangképzésre utalhat, például a csecsemők első beszédpróbálkozásaira, mikor is előként a felpattanó bilabiális zárhangok képzésére képesek még ( ld. mama, papa, baba… ), mint a ’baba’ szó esetében. Minthogy más elmélettel nem találkoztam ( még nyelvészkollégáim részéről sem ) a böbörgéssel kapcsolatban, a sajátomat veszem alapul. Ezesetben a böbörgés gesztusa ismét az újszülött emberi lényt, a születést és az anyaméhet idézheti föl ( sőt, a korábban még túlságosan érthetetlen és alkalmi párhuzamnak látszó jungi értelmezést* is új fényben világíthatja meg ), újabb szinttel ( vagy ha úgy tetszik, mélységi réteggel ) bővült a hipotézisként felvázolt harmóniaelmélet.

A ’bélbab’ szót ( illetve az egyes szövegváltozat ’bélcsap’ variánsát ) már egy korábbi munkámban részletekbemenően, kontextuálisan összehasonlítva elemeztem, így csak nagyjábóli, vázlatos kijelentésekre szorítkozom ezzel kapcsolatban: a bélbabos változat sokkal inkább a klasszikus értelembe vett, humanista alapú, antikeredetű testiség színezetével gazdagítja a verset ( annak minden panteista és vitalista velejárójával egyetemben ), míg a ’bélcsap’ szó sokkal inkább a csap, mint bonyolult, mechanikus, emberalkotta, de semmiképpen sem organikusan emberi tárgy ( subjectum ) és az emberi emésztést végző szerv, a bél természetessége közti kontrasztot erősíti, láthatjuk tehát: egyáltalán nem mindegy, melyik szövegváltozat képezi vázlatos interpretációnk alapját. Érdekes, hogy a leggyakrabban jelzőként szolgáló szín, a bíbor a második sor végén fogalmi értelemben, főnévként jelenik meg, míg jelzője, a bélbab ( tehát a bélben tárolt, feltehetően megemésztett állapotú bab ) szófajiságát tekintve egyértelműen főnév. Ez a fajta csereeljárás, mely a szófajok által behatárolt, elvárható mondattani szerepkörök szétzilálását idézi elő, a szentenciális szubsztitúció ( sentencial substitution ). Az ellentét és a belső feszültség érezhetően tovább fokozódott, viszont hova lett idő közben a harmóniánk? Sehová. A versen vertikálisan végigvetíthető logikai összecsengésre ugyanis nem jellemző a teljes kontinuitás, a helyenkénti megtörések viszont szándékoltan hangsúlyosak: a bélbab bíbor feljebb ismertetett virtuóz grammatikai eljárása a vers korábbi és későbbi harmóniájából szabályosan kiugrik, felhívva a figyelmet önnön tökéletes megmunkáltságára, illetve egyszersmind a bélben bíborszínűvé vált bab kegyetlenül naturalista, brutális szépségű, nyers képére.

A harmadik sorban a külvilág ( <Csöpörög a csélcsap csíbor> ), illetve a belvilág ( <Böbörög a bélbab bíbor> ) finom, gyöngéden bensőséges bemutatása után lép csak elő a háttérből a beszélő, az E/1 lírai én. A minden meghittségük ellenére is bizonyos mértékig rideg, már-már steril leírások, a szenvtelenül az Énen kívül ( vagy belül, de semmiképpen nem vele egybe ) eső tárgyakra fókuszáló objektív narratívák elidegenítő hatását megtörve így szól a lírai én:

<Csicskás csókot csórok>.

Egyértelműen alávetett szerelmi viszonnyal van dolgunk, bár nem beteljesületlen, de kierőszakolt, lopott, meg nem érdemelt szerelem ez, mely egyszersmind a lovagi költészet hagyományait is megidézi ( csicskás csók ), mindazonáltal túl is lép azokon a szerelmi vágy teljes, önfelszámoló boldogságot ugyan nem szülő, de fizikálisan mindenképpen viszonzott ( ! ), konkrét szerelmi birtoklást kifejező gesztusával ( csókot csórok ). Az alávetett, mégis beteljesült, kielégülést nem hozó, mégis alkalmi ingereket kiengesztelő szerelmi viszony az elemzésünk alapját képező vízszimbolikával szemléltetett születés-halál ellentét-körforgás analógiájául szolgál, a harmónia a második sor rapszódikusan éles, hangsúlyozó törése után visszaáll.

A befejezés – vagy legalábbis a befejezés nélkül maradt költemény alkalmi befejezésül, vagy legalábbis receptív szempontból lezárásként tekinthető utolsó sora – az uralkodó tartalomharmónia mellett egyre jobban felkorbácsolt feszültséget csúcspontjához juttatja:

<Bicskás bókot bórok.>

Az imént még ( ha ugyan csicskásat is, de mégis ) lopva csókot kapó, kiszolgáltatott szerelmi helyzetében egyre kétségbeesettebben vergődő lírai én immáron csak a bókig jut, méghozzá a harmadik sor lealacsonyító, mégis egyben pajkos, incselkedő, rafinált rokokó-gesztusként felfogható lopása helyett már csak bór. ( A bórok kifejezés ismételten saját elméletem szerint a –ból, –ből toldalékpár –ból variánsából levezetett ige, melynek nagyjábóli értelmét a következőképpen tudtam rekonstruálni: az elért célhoz mérten túl nagy áron, sok fölösleges energia elpazarlásával megszerzett, ám megszerzése közben egyben értékének nagy részét el is veszítő tárgy fáradalmas, sok veszteséggel járó birtokbavétele, a pürrhoszi győzelem analógiájára. Feltehetően ismételten Solt Ádám egyéni, nyelvi leleménye. ) A <bókot bórás> előtt azonban még fel kell figyelnünk a bók, sőt, akár a teljes bókot bórás szerkezet egyetlen jelzőjére: ’bicskás’. A múltbavesző csókok és a nagy nehezen kivívott megbecsülést jelképező bókok folyamatos váltakozása is a születés-halál-víz-nedvesség gondolatcsoport egybecsengését juttathatja eszünkbe, melyet csak még inkább igazolhat a második két sor kardinális fontosságú szavainak újracsoportosítása és kiegészítése a következő jelkép- és szimbólumrendszer mentén: bókok, csókok, szexualitás, nemzés, születés, illetve csicskásság, alávetettség, kiszolgáltatottság, csórás, bórás, agresszió, harc, sérülés, halál, illetve ami mind a születésben, mind a halálban megegyezik: szenvedés, könnyek, nedvesség, víz. QUED,- ”