Alpár átment a dzsungelbe. Érezte, hogy ez nem jó ötlet, de nem is háromnegyedes tekercses vasszög úgyhogy azt mondta, nem baj. Nem baj, ismételte a fejében a tompa visszhang. Anyád, mondta Alpár a tompa visszhangnak, mire az megszeppent és nem szólt semmit. Fél perc múlva azonban azt mondta, anyád, mire Alpár feneketlen dühében átváltozott négy csótánnyá. Eközben Jan Slota egy szőnyegen ült. Mondd nyuszi, mondta a vele szemben ülő nyuszinak, miért vagyok én olyan csúf? Nem vagy olyan csúf, csak kurvára, mondta a nyuszi, de erre nem történt semmi és a szerző (én) elégedetlenségében egy tollvonással kihúzta ezt a tök felesleges jelenetet. Bvérb várt. Tudta hogy várnia kell, mert Adolf (a segge) még nem adta meg az engedélyt. Várnod kell, Bvérb. Tudom Adolf. És tényleg tudta. Vagy talán nem? Ki tudja, megtudjuk-e valaha az igazságot. Az előttük tanyázó nagy Urbán Flórián-színű homályból egyszercsak előtünk egy középső ujj. Hót máguk mág mit károsnak itt? kérdezte a középső ujj erős tájszólással. Az eszmét, válaszolt Bvérb segge. Pár kilóméterre mindettől Alpár vadul szeretkezett egy körömvágó ollóval. Az égről kis rózsaszín malacok lógtak le. Eső lesz, mormolta csak úgy magának baljós felhanggal a tenger. Eső lesz, mormolta az Alpár fejéből kiűzött tompa visszhang is. Korzika roppant tatuként terült el, s baljós Teletabi-mintázatú ege alatt egy pillanatra megremegett élő és holt. Eső közeledett.